David Lynch teljesen megőrült? Okkal kérdezik régi rajongói, azok meg pláne, akik eddig nem ismerték. Pedig nem őrült meg. Vagy inkább: valószínűleg nem. Értelmezési fonál spoilerek nélkül az új évad labirintusához.

Kétféle embernek nem fog bejönni a Twin Peaks harmadik évada: annak, aki nem látta a korábbiakat, és annak, aki látta. És kétféle embernek fog bejönni: aki nem látta és aki látta. David Lynch ugyanis egy hibát biztosan nem követett el: nem ment tutira, nem ült bele a készbe, mert új útra menni. Az új útnak mondjuk még csak a fényei sejlenek fel, egyelőre a sűrű sötét erdőn vágunk át, de az irány megvan. Az úttörők pedig jól teszik, ha bozótvágó kést is tartanak maguknál – akik pedig velük tartanak, csodálatos és különös helyre juthatnak el, de nem lesz könnyed séta.

Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, és kétszer nem léphetsz ugyanabba a városba sem. Ez már nem az a Twin Peaks, amit több mint negyed évszázada megismertünk. De nem is az a világ. Eltűnt az a báj, az a könnyedség, az a felszabadultság, amely korábban annyira jellemző volt Twin Peaks-re; ahogy eltűntek a színek és azok a madarak is, akik édes dalt énekelnek. Ez a világ már nem egy kisvárosi idill, ahol az abnormalitás és abszurditás, a borzalom és a brutalitás legfeljebb a mosolyok mélyén és a családi házak eldugott szobáiban rejtőzik. Ebben a világban az erőszak a leghétköznapibb eszköz, az emberek már nem tesznek erőfeszítéseket valódi énjük elrejtéséért, az abszurditás a normalitás, és amit nem ez tölt be, ott csak üresség és némaság van. Mindenfelé sötétség uralkodik. Ha pedig esetleg megjelenne valami fény, akkor annál nagyobb árnyék borul rá.

De ez már nem is az eredeti Twin Peaks korszaka, a hidegháborút megnyerő, optimista Amerikáé. Elmúlt több mint 25 év, a világ megváltozott. Valahol utat vesztettünk? – David Lynch valószínűleg így érzi. De nemcsak ezért más az új Twin Peaks, mint a korábbiak voltak, ugyanis ő már a – jórészt távollétében készített – második évadot is túl szappanoperaszerűnek tartotta, a sorozat akkori elkaszálásában pedig szerinte döntő tényező volt, hogy Amerika és a világ 1-2 év alatt sokkal durvább hely lett (zavargások, Öböl-háború), és ehhez képest a TP világa már akkor túl lightossá vált. Azóta pedig 25 év telt el.

Ez már nem a felszabadult szórakozás ideje

David Lynch ezért az új évadból – úgy tűnik – száműzött mindent, ami könnyed és bohókás. A pörgő párbeszédeket felváltották a tőmondatok, a hallgatás, az egymás mellett elbeszélés, illetve a megértés hiánya. A Twin Peaks harmadik évada ott folytatódik, ahol a második abbamaradt: a Fekete Barlang Vörös Szobájának vízióiban, miközben a már több helyszínen futó evilági történéseket látva az embernek komoly kétségei vannak, hogy melyik realitás az iszonyúbb. Ez már nyomokban sem szappanopera vagy tinisorozat, és bár az első két részben van egy-két komikusabb jelenet is, de ez már nem paródia, mint ahogy a filozofikus vonal sem kapott eddig hangsúlyt. Az eredeti műfaji keverékből megmaradt a krimi, a horror és a misztikum, de ez utóbbinak már olyan fekete változata, mint a csillagtalan éj.

Ahogy Cooper ügynök szerette a kávét: feketén, mint a holdnélküli éjfél. Csak most sokkal sűrűbben kapjuk.

Itt már senki ne számítson arra, hogy leül egy kanapéra könnyed esti szórakozásért. Egyébként a Twin Peaks első két évada sem ilyen volt: a Rejtély akkor is annyira erős volt, hogy teljesen rátelepedett a sorozatra és az ember a torkában dobogó szívvel nézte, hogy mikor fog lecsapni megint valami, mikor jön egy újabb fordulat, hogyan tudja összeilleszteni a mozaikdarabkákat egésszé, miközben intenzív wtf?-élménye volt. Csak ma már, visszanézve az akkori évadokat, sokszor nagyon könnyednek tűnik, ami történik, és az akkori brutális feszültség is eltűnt; ahogy az akkor még fenyegetőnek érzett erőszak is inkább gyerekes pofozkodássá szelídült. Pedig nem a sorozat változott meg, hanem a világ és a televíziózás.

Amit korábban borzongva néztünk, ma már megszokottá vált

Akkor még kiverte a biztosítékot egy olyan kezdés, ahol a folyón egy műanyag zsákba tekert női holttest úszik le. Azóta ennél már láttunk többet és láttunk brutálisabbat, sokszor: a sorozatokban és a híradókban is. Az ingerküszöb rengeteget emelkedett. Ennek megfelelően David Lynch is emelte a lécet: és akárcsak annak idején, most is oda, ahol még soha nem volt. A lehetetlennek tűnő feladatot elsőre látszólag jól megoldotta: mindenki meglepőt és váratlant várt tőle. Megadta. Magunkra vessünk.

Ez tényleg David Lynch tiszta heroin-változata, ahogy a megrendelő Showtime egyik vezetője korábban fogalmazott. (Egyelőre nem észrevehető, milyen feladat jutott a régi-új társszerzőnek, a szappanoperák és komédiázás világában otthonosan mozgó Mark Frostnak, aki az első két évad sikerében kulcsszerepet játszott.) Amit láthatunk, az David Lynch legjava, amihez mindent meg is kapott: pénzt, fehér paripát és remek színészeket. A képi világ sötétsége, a beállítások sokkal inkább idézik Lynch Twin Peaks utáni munkáit, a Lost Highway-t vagy a Mulholland Drive-ot, sőt, helyenként első filmjét, a szinte néma Radírfejet, mint az eredeti Twin Peaks-t. A sorozat után forgatott előzményfilmnek, a Tűzz jöjj velem-nek is megkérdőjelezhetetlen a jelenléte (jótanácsok: ezt csak az eredeti két évad után szabad megnézni; a magyar változat pedig ez esetben tilos a borzasztó szinkronok és pocsék fordítás miatt!). Van, aki szerint David Lynch az elmúlt 25 évben megbolondult, de inkább kiteljesedett, és a sorozat is ezt tükrözi.

A sötétben elveszik az út, és csak a kamera mutatja meg, mi is történik valójában – Lost Highway

Hogy kell-e ismerni a korábbi Twin Peaks-et az új évad élvezetéhez és megértéséhez? Valószínűleg nem, még ha a rendező pár kikacsintással utal is régi epizódokra. És nem csak azért nem kell ismerni, mert visszavágott, rövid jelenetek is segítik az új nézők beilleszkedését, vagy mert egyelőre a régi nézőknek sem igazán érthető a cselekmény, a 2-3 kibontakozó eseményszállal, amelyek idősíkja is kérdéses. Persze, David Lynch rajongói annyiból előnyben vannak, hogy ismerik a képi világát és ismerik a szimbólumrendszerét, hogy mit jelenthet egy arc elé tett kéz, vagy egy pirosra váltó közlekedési lámpa. (Mondjuk ezek megértését ők sem készen kapták, hanem a Rejtély után kutatva megdolgoztak érte.) De a régi lynchiánusok sincsenek egyelőre könnyű helyzetben – az a Twin Peaks nagyon más hangulatú volt, mint a mostani, több helyszínen és más korban játszódó évad; a régi szereplők közül egyelőre csak páran tűntek fel, többségük csak röviden; ráadásul pár jelenet össze fogja törni a szívüket. Az új sorozatban ugyanis akkora a Rejtély, hogy egyelőre azt sem teljesen tudni, mi az. Mert nem csak egy Rejtély van. Az eredeti sorozat népszerűségvesztéséért sok ember, köztük Lynch is a csatornát hibáztatta, amiért kierőszakolta, hogy fedjék fel Laura Palmer gyilkosának kilétét, ezzel pedig sokak számára megszűnt érdekesnek lenni, hiába vezettek tovább a szálak. A mostani évadban ez garantáltan nem fog megtörténni.

Pedig David Lynch valószínűleg ugyanazt csinálja, mint 25-30 éve: csak akkor a szép és jó alatt megbújó rosszat és szörnyűt kereste, most pedig talán inkább a brutális, gonosz és érthetetlen alatti jót. Csak még nem nagyított rá. Lehet, hogy az egyik rövidke előzetes az egész sorozatot is összefoglalja: megyünk a sötétből a fény felé, és – Cseh Tamással szólva – megyünk „a nincsből a van felé”.

 A sűrű, sötét erdő, a keskeny út és a pislákoló fény: kifelé az árnyékvilágból

Mert bár egyértelmű, hogy Lynch játszik velünk és élvezi – de mi kértük, hogy játsszon velünk újra. Belebújik újra a mindennapjainkba, és ismét kísérletet tesz rá, hogy átvegye az uralmat, és – a mai televíziózással szemben – ne kapjuk otthon készen a kikapcsolódást és izgalmat, hanem (ha már kivetette ránk álomzsákját), akkor a részek közötti időben beszéljünk róla egymással. Legyen újra közösségi élmény a tévésorozat, a Rejtély. De senki ne gondolja, hogy itt valami olyan bonyolult feladványt kapott, amibe belesajdul az agya, hogy megfejtse - sokat lehet és talán kell is gondolkozni, de inkább utólag. Jobb úgy szemlélni az egyes epizódokat, mint szürreális festményeket: nézni és érezni őket. Utána leülepszik, összesűrűsödik és átjön a jelentés is.

„Azt mondta: akarsz játszani a tűzzel, kisfiú?”

Lynch most teljesen szabad kezet kapott, és tényleg olyat tesz mind képileg, mind a történetben, amit még soha senki nem csinált a tévében. Valószínűleg nem is csinálhatott: ez nemhogy nem 1-1 felvonásos epizodikus sorozat, nem is részekből álló évad, hanem inkább egy 18 órás film, részekre vágva. David Lynch mert, de az csak később derül ki, hogy nyert is-e. Nem tizenkilencre húzott lapot, hanem bemondta az all-int a jelenlegi televíziózás világában. A következő hetekben kiderül, mi van a kezében.