A Némaság után vegyes érzésekkel távozhat a néző a moziból. Martin Scorsese izgalmas kérdéseket boncolgat, csak unalmasan.

Nagy várakozások előzték meg a filmet. Sokan már az előzetes láttán Oscar-t kiáltottak, Andrew Garfield egy hónapos lelki gyakorlattal készült a szerepre, Adam Driver pedig 23 kilót fogyott a hiteles alakítás érdekében, és Scorsese filmjének premierjét a Vatikánban tartották. Sok jel mutatott arra, hogy olyan alkotást készít az olasz származású rendező zseni, ami katartikus élményt nyújt. Ez - nekem - elmaradt és az "hiány" nagyobb, mint az élményt, amit kaptam. 

Endó Súszaku Némaság című regényét dolgozta fel Scorsese. A történet szerint a 17. században két jezsuita Japánba megy, hogy megtalálják egykori tanítójukat, aki a keresztényüldözés miatt - úgy hírlik - megtagadta hitét. A könyvet nem olvastam, de a filmet nézve többször az volt az ember érzése, hogy a készítők kihagytak pár oldalt/fejezetet, mert a történetben voltak apró döccenők és a karakterek döntései nem mindig voltak kellően megalapozottak. Bízom benne, hogy ezeket a részeket a regényben jobban kifejtették. Egyik pillanatban még annak örül a fiatal pap, hogy végre téríthet a japánok között, a következő vágásnál pedig azon méltatlankodik, hogy milyen rossz az üldöztetés, pedig még meg sem kergették őket az inkvizítorok.

Persze azt hinnénk, hogy akkor egy feszes adaptációval van dolgunk, amiben a történetet a film kedvéért tették egy kicsit áramvonalasabbá. Pedig nem, ez egy hosszú film. Hosszú, és - szerintem - nem értelemmel, tartalommal megtöltve hosszú (mint pl.: Az aljas nyolcas), hanem öncélúan hosszú. Értem, hogy nagy szerepet szántak ebben a filmben a hosszú csöndnek, de ez nem mindig működik. A csend nagyon jól működik a filmben, mint pl.: A tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz című dél-koreai filmben. De itt most nem. Legalább 30 percnyi anyagot lehetne faragni a végeredményből, ugyanúgy megőrizné a történeti hűséget, a hangulatát és még a karakterek sem sínylenék meg. Nem vártam pörgős filmet, de unalmasat sem. Az unalmamat pedig a film íve is erősítette: probléma felvázolása, majd lelki terror, közjáték, majd lelki terror, közjáték, majd lelki terror, közjáték, majd lelki terror, feloldás és stáblista.

A film sokszor közhelyesen patetikus. Pl.: Liam Neeson amint a felkelő napra mutat, vagy film záró jelenete is a giccs határán mozog. Pedig fontos és érdekes kérdéseket is boncolgathatna. Mit tesz meg az ember a hitéért? Vértanúságot vagy az életet válasszuk? Meg kell halni a hitért, vagy az élet fontosabb? Mit jelent a hit megtagadása? Hol van Isten az ember szenvedésekor? Már-már nietzsche-i kérdések. De ezeket a kérdéseket csak feldobják, nem boncolgatják, nem mennek bele mélyen helyette inkább csak a kínzás és a lelki gyötrelmeken van a hangsúly. Nem is kapunk ezekre a kérdésekre választ.

Andrew Garfield és Adam Driver mindketten nagyon jó színészek. Ebben a filmben is bizonyítják. Az első fél órában viszont többször úgy beszéltek, mint két kezdő tanár, aki minden egyes szót kalapáccsal verne bele a kis diák fejébe. Ezt a sulykoló beszéd stílust nem értettem, ráadásul a végén el is tűnt.

Operatőri munka kiváló és megérdemelt volt Rodrigo Prieto Oscar-jelölése. A film elején a felülről fotózott lépcső  nagyon jól néz ki nagy vásznon, szinte festmény. Gyönyörű képeket kreál, Tajvan pedig tökéletesen mutat a 17. századi Japánként. Azt nem lehet tagadni, hogy a végeredményen látszik a rendező szerelem gyerekéről van szó, 8 hónapnyi forgatás és rengeteg munka van ebben a filmben, de mégsem nem lett remekmű.

Összegzés:

Kihagyott ziccer. Jó téma választás, de a feldolgozás nem lett sikeres.

50%

 Akit érdekel a spirituális szemszögből Japán, azoknak ajánlom ezt az utat.