Nehéz jó jelzőt találni a Kaliforniai álomra. Egyszerre musical, paródia, tanmese, giccsparádé, romantikus vígjáték. Az biztos, hogy ha a néző kiválasztja ezek közöl valamelyik stílust és úgy nézi végig, a hatása alá kerül. Akár így, akár úgy.

Mia barista, de színésznő szeretne lenni. Sebastian zongorista, aki egy jazz-klubot akar nyitni. Egy véletlennek köszönhetően találkoznak, és egymást segítve próbálják megvalósítani álmaikat. Ebből az alaphelyzetből simán lehetne egy klisékkel teli romantikus vígjáték, de Damien Chazelle író-rendező nem elégszik meg ennyivel. Hozzáad pár musical és táncbetétet, megfűszerezi az egészet egy '80-as évek retro hangulattal, és mellé tesz egy mindenkit érintő, mindig aktuális kérdést (erről bővebben majd később). Mindezt remek arányban teszi és ez a Kaliforniai álom nagy erénye.

A főszereplők remekül dolgoznak a rendező keze alá, a casting csillagos ötös. Emma Stone és Ryan Gosling között működik a kémia (már sokadszorra). Jó nézni őket, mindkettejük énekhangja is jó és szívesen hallgatná még őket az ember. Nélkülük ez a film biztosan kevesebb lenne, mert kell az a feszültség, ami közöttük van, ez valódibbá teszi a két karakter kapcsolatát. Kettejük érdeme az is, hogy nem lesz kabaré, ha minden ok nélkül, fogják magukat és danolászni kezdenek. A hajnali táncuk a padoknál zseniális, ha tippelhetek, ezt később idézni, sőt másolni fogják. Az operatőrnek (Linus Sandgren) már ezért az egy jelenetért is hatalmas elismerés járna, de a végeredményt látva szerintem Oscar bácsi is kopogtat nála majd februárban. 

De nem csak képileg, hangilag is rendben van a film. Már Damien Chazelle előző rendezésében, a Wihplash-ben is fontos volt a zene, mert nem csupán egy filmes eszköz - amivel a mondanivalóját megfogalmazhatja az alkotó - hanem a történet szerves része. Ez a Kaliforniai álom esetében is így van. Justin Hurwitz zeneszerző a jazz elemeit ügyesen keveri a pop zenével, és a néző észre sem veszi és egyszer csak a lábával veri az ütemet. Az aranyszobor ebben a kategóriában is (szerintem) eldőlt.

Ez a film sokrétű. Mindenki mást vehet észre benne, mindenki másért szeretheti. Nekem tetszett, mint egy mese arról, mi igazán fontos az életben, az álmunk vagy a szerelmünk. Ez egy mindig aktuális kérdés, amire a film megadja a maga válaszát. De nézhetjük, mint egy tisztelgést a korábbi nagy alkotások előtt (pl.: Ének az esőben, Moulin Rouge), mint egy fricskát a bugyuta romantikus vígjátékoknak, vagy mint a show business-ről szóló kritikát. A film többször saját magára utal vissza (pl.: a mozi "átalakulása"). A karakterek több esetben "kiszólnak" a szövegből, pl.: "Tiszta retro, vajon tetszeni fog nekik?" - mintha a rendező kérdezné a forgatókönyvírót az egész filmről, pedig csak a kezdő színésznő beszélget a barátjával a félkész színdarab felett. 

Összegzés

Ez a film bekapcsolja a nézőt. Gondolatébresztő, hangulatos film, amihez jó ha hasonló hullámhosszra teker az ember.

90%