A Terápia 3. évadával az egyik legnépszerűbb magyar sorozat zárult le. Hiányozni fog. (Enyhén spoileres elemzés!)

A Terápia az egyik első mérföldkő volt a hazai sorozatgyártás újraindulásában. Ha kezdeteket akarjuk venni, akkor a HBO 2011-ben a Társas Játékkal kezdett bele egy olyan folyamatba, amit azóta több csatorna is másol. Vettek egy izraeli formátumot, amit átírtak a magyar viszonyokra. Ez a sorozat még nem talált szélesebb közönségre, de az egy évvel később indult Terápia már igen. Az ok igen egyszerű: van egy olyan a réteg, akiknek több kell egy hétköznapi szappanoperánál, minőségi szórakoztatásra vágyik. A Terápia pedig ezt adja: intellektuális szórakozást. A folytatás azóta ismert: A mi kis falunk, Korhatáros szerelem, Aranyélet, Kossuthkifli, Munkaügyek és még hosszasan lehetne sorolni az azóta indult magyar szériákat. De talán nem túlzás kijelenteni, hogy minden a Terápiával kezdődött.

Eleve a formátum nagyon sok lehetőséget rejt magában, hiszen 20-25 percig csak 2 szereplő beszél. Ez elsőre unalmasnak hangzik és az is lenne, ha nem remek színészek dolgoznának remek forgatókönyvből. Márpedig itt ez a helyzet. Ezt már az első és a második évad is bizonyította. 

Dargay András pszichológushoz mindennap érkezik egy páciens, akinél - mi nézők - egy lelkimélyfúrást követünk végig, hétről-hétre. Eleinte csak a felszínt kapargálják, majd a két színésznek köszönhetően elképesztő izgalmas utazást teszünk a karakterek múltjába és megértjük a motivációikat. 

Hétfőn Zsolthoz a gyilkossággal vádolt fiatalhoz a börtönbe megy a terapeuta. Ez a szál Villmányi Benett jutalomjátékáról szól. A fiatal srác alakításáról baráti társaságban a következő mondat hangzott el: "nem tudom őt elképzelni másnak, mint egy suttyónak". Ebben a mondatban benne van minden, a színész ugyanis eggyé vált Zsolttal, a hangja, a mimikája elképesztően jó. A Terápiában eddig is feltűntek remek gyerek/fiatal színészek, Sztarenki Dóra és Surányi Áron, ezt a sort folytatta a 3. évad is. A krimi jegyek nagyon jót tettek ennek a szálnak, miközben a magyar börtön argót is sikerült szervesen beleszőni a hétfői részekbe. Még a mellékszerepben Znamenák István, a börtönőr is egészen zseniális, pedig ha 20 mondata van, akkor sokat mondok.

Schell Judit szála a leghétköznapibb az összes eddigi közül. Ilyen esettel szinte mindenki találkozhat a saját szűkebb, vagy tágabb környezetében. Nézőként hatalmas és mindent felforgató titkot vártam a családos, válságban lévő negyvenes nő történetétől. A készítők szerencsére nem ezt tartották szem előtt, egy teljesen átlagos problémával küzdő embert mutatnak be és pont ettől lesz rendkívül izgalmas. A színésznő minimalista játékkal, a "kevesebb több" elvét szem előtt tartva élete egyik legjobb alakítását hozta.

A sorozatnak jót tett, hogy az izraeli szériához képest több magyar vonást hoztak be. Ilyen például az erdélyi nyugdíjas tanár, Sándor története, aki elvesztette a feleségét és a fia magához költözteti Budapestre. Czintos József autentikus ebben a szerepben, az ízes székely beszéde nagyon sokat hozzátesz a karakterhez. Az ő története is izgalmas, hiszen a mai 60-70 éves idős generáció kibeszéletlen traumáit idézi meg. 

Elvileg nem volt nehéz feladata Udvaros Dorottyának. Hiszen "csak saját magát kellett eljátssza". Mégis az ő játéka is magasan kiemelendő a hazai televíziós műsorokból. Egyik pillanatban gyönyörű díva, a következő pillanatban egy megtört idősödő színésznő. A játéka természetes és magával ragadó. 

Jöjjön a fekete leves.  Balsai Móni az egyik legjobb színésznő ma Magyarországon. A pszichológus Adél karaktere azonban nem áll jól neki, és nem az ő, inkább a megírt szerep hibája. Nézőként rendkívül zavaró egy olyan karakter, akin semmilyen érzelmet nem látni. A minimalista játék rendkívül természetellenes volt, nem valósághű, ami pedig ennek a sorozatnak a nagy erénye. Olyan helyzetek, szereplők, tragédiák vannak benne, ami velünk, vagy a szomszédunkkal is megeshet.

Ha Adél szerepe a fekete pont, akkor Andrásé (Mácsai Pál) nem a piros, hanem a tripla piros pont ebben a sorozatban. Ezt már a korábbi évadokban is bizonyította az Örkény Színház igazgatója. Teljesen eggyé válik a szabályokat a páciens érdekében megszegő, önellentmondásaival vívódó szakemberrel. Az évad végére pedig a főcím is kilép a megszokottságból, ez pedig talán azt jelzi, hogy a főszereplő is kilép abból a keretből, ahová a döntései sodorták, és új életet kezd.

Emellett rengeteg apróság van a felszín alatt, ami érdekessé és szórakoztatóvá teszi ezt az évadot is. Itt is megvannak a párhuzamok András és a páciensek között. Egyik pillanatban a terapeuta egy problémára tanácsot ad, majd a következő pillanatban a saját életében nem tud egy hasonló helyzettel megbirkózni (pl.: a félreértés Krisztinánál, majd a saját félreértése Adéllal, András fia és Zsolt helyzete, mindketten rajzolnak stb., Sándor és a terapeuta apja és még lehetne sorolni).

Az egész sorozat életszagú, a karakterek, a problémák, a színészi játék nem túljátszott, hanem természetes. A díszlet nekem kicsit steril volt, ez tudatos döntés lehetett a készítők részéről, hogy ne vonja el a figyelmet a két színész játékáról. 

Összegzés:

Az egyik legjobb magyar sorozat, méltó módon búcsúzott. Remélem a színészek, hasonlóan színvonalas produkciókban feltűnnek majd a jövőben is.

100%